Az 1986-87-es tél örökre a magyarság emlékezetében marad; 1987. január 10-én gigantikus hóvihar zúdult Magyarországra, és a heves sarki széllökések miatt több méter magas hótorlaszok borították be Budapestet, elzárták az autópályákat, és teljesen betakarták az utakon parkoló autókat.
Kora délutánra -15C°-ig süllyedt a hőmérséklet, január 12-re 20-40 cm hó borította az egész országot.
Az iskolákat bezárták, egyes irodák pedig elérhetetlenné váltak; sokan az élelmiszerellátás miatt aggódtak, míg mások szánkózni mentek.
Visszaemlékezés arra a télre:
András: „Viharos napra randevúztam a moszkvai levelezőtársammal, aki végre Budapestre látogatott. Megbeszéltük, hogy a Népköztársaság úton (a mai Andrássy úton) találkozunk, és levélben megadtuk az időpontot és a dátumot. Még a telefonszáma sem volt, és az oroszom amúgy is magabiztosabb volt az írásban. Nem akartam kínosnak tűnni a szemében, hogy nem vagyok elég férfias ahhoz, hogy kimenjek egy hóesésbe, ezért több réteg ruhában mentem el a randevúzásra. Milena sokkal szellősebb ruhában várt, és amikor megérkeztem, azt mondta, egyáltalán nem számított arra, hogy jövök, hiszen minden magyar az időjárásra panaszkodott. Végül nem házasodtunk össze, de együtt töltöttünk néhány igazán boldog hetet.”
Andrea: „Még 1987-ben az egészségügyben dolgoztam, így nem volt különösebb szabadságunk vagy szünetünk, akkor is mennünk kellett dolgozni. . A János Kórházban dolgoztam, és a Rákóczi úton laktam, úgyhogy úgy gondoltam, a szokásos úton járok; a buszok azonban elakadtak a hihetetlenül hatalmas hótorlaszban, és a sofőr folyamatosan kérte az összes férfi utast, hogy segítsenek tolni a buszt szinte minden megállóban. Végül mi, nők sem tudtunk segíteni, magunk szálltunk le, hogy toljuk a buszt, pedig a férfiak folyamatosan visszaküldtek minket a fedélzetre.”
Melinda: „Természetesen mindenki szerette a rendkívüli időjárás miatt elrendelt rendkívüli iskolai szüneteket, és nagy valószínűséggel én voltam az egyetlen, aki szomorú, hogy három teljes napig otthon lehet a három gyermekem. Az érettségi előtt álltam, és csak addig tanulhattam, amíg a gyerekek távol voltak. A szüleim és a sógoraim is a közelben laktak a II. kerületben, és mindannyian megígérték, hogy segítenek nekem, ha átjönnek egy kicsit. Nos, nem csak a végén jöttek át, hanem két napra beesett a hó a házunkban, és a két anyuka, akik igazából finoman szólva sem voltak olyan közel, kénytelen volt együtt tölteni az időt. Ez a tél olyan értékes számomra, hogy véget vetett egy családi konfliktusnak.”
Era: „Gyerekkoromban ez a tél annyira emlékezetes számomra, hogy még mindig emlékszem a hangulatára. Nyilvánvalóan a felnőttek számára sokkal bosszantóbb lehetett, hiszen rémálom volt bejutni az irodába, élelmiszert vásárolni, vagy egyáltalán bárhová elmenni autóval, de valójában nagyon élveztük. Egy kis utcában laktunk a zuglói kerületben, és a szomszédok együtt lapátolták a havat, hogy iskolába járhassunk. Emlékszem, hogy a hó a vállunkig ért, miközben sétáltunk a kis átjárókon. Anyukám otthon sütött kenyeret, hiszen ez is könnyebb volt, mint boltba menni, mert az egész város teljesen lelassult.”
A történetek forrása: https://welovebudapest.com/ PÁKOZDI NÓRA
